Nem kérdéses, hogy az olimpiai programban a tradicionális versenyszámok helyét kezdik átvenni a szórakoztató, tömegeket bevonzó látványsportágak. Lehet, hogy egy napon majd törölni fogják a birkózást a programból, vagy ökölvívó súlycsoportokat vonnak össze, egy dologban azonban biztosak lehetünk. A maratonfutás az idők végezetéig az olimpia része lesz. Ez a versenyszám ugyanis nem pusztán méltó zárlata az ötkarikás játékoknak, hanem magában hordozza az ókori olimpiák eszmeiségét, valamint tradíciói vannak. A maratonfutás előzményei a legenda szerint időszámításunk előtt 490-ig nyúlnak vissza, mikor is egy katona 42 kilométert futott Athénig, hogy megvigye a győzelem hírét. A mai zárószám apropóján tekintsük végig a férfi maratonfutás olimpiai történetét.
A versenyszám természetesen az 1896-os olimpiától kitörölhetetlen része a játékok programjának. Rögtön az első olimpiára datálhatjuk a versenyszám történelmének legnagyobb csalását is, hiszen a görög győztesről kiderült, hogy szekéren tette meg a táv nagy részét. Az aranyérem így honfitársáé, Szpiridon Luiszé lett, akinek a görög király felajánlotta lánya kezét, amelyet ő azonban visszautasított. A korábbi „bajnok” kizárásának köszönhetően született meg az egyetlen maratonfutó érmünk Kellner Gyula révén, aki bronzérmet szerzett.
Az első időkben az amerikaiak uralták a maratonfutást, 1904-ben például a komplett dobogót kisajátították St. Louisban. 1908-ban Johny Hayes révén először született világrekord az olimpiai játékokon tartott maratoni futáson. 
Az 1920-as években Finnország uralta a hosszútávfutást, és Hannes Kolekhmainen, valamint Albin Stenroos révén 1920-ban és 1924-ben is a skandináv országba került a versenyszám aranyérme. Előbbi sportoló óriási világcsúccsal nyerte az antwepenni olimpiát. A finnek ugyan maradtak a világ elitjében, ám érdekes módon azóta sem sikerült olimpiát nyerniük a királykategóriában. 1932-ben Paavo Nurmi egy maratoni aranyéremmel szerette volna megkoronázni legendás pályafutását, ám mivel profi státuszúnak minősítették, így erre nem volt lehetősége. 
Az 1930-as és 1950-es évek közötti időszakban érdekes módon egyetlen nemzet sem dominálta a maratonfutást. Franciaország és Argentína sportolói ugyan 2-2 alkalommal is legyőzhetetlennek bizonyultak a leghosszabb távon, de japán és csehszlovák aranyérem is született ekkortájt. Érdekesség, hogy a britek hiába végeztek több olimpián is érmes helyeken, sohasem tudtak maratont nyerni a férfiaknál. A versenyszám következő nagyobb formátumú klasszisának a cseh Emil Zatopek számított. A legendás futó Helsinkiben páratlan tettet vitt véghez: megnyerte az 5000, a 10 000 métert is, valamint a maratonon is elsőként szakította át a célszalagot. Érdekesség, hogy felesége is olimpiai bajnok lett ezen az olimpián, Dana Zatopkova a gerelyhajításban nem talált legyőzőre. 
Abebe Bikila neve még azoknak is ismerősen csenghet, akik sohasem néztek maratonfutást. Az etióp legenda a mélyszegénységből indulva esélytelenként nyerte meg a római olimpia maratonját. Érdekesség, hogy 4 évvel korábban azért kezdett el futni, mert imponált neki, hogy a sportolók melegítőt hordhatnak. Óriási világrekordot futott, és tette mindezt úgy, hogy mezítláb tette meg a távot! 4 évvel később hiába ajánlott neki szerződést az Adidas, ő ismét cipő nélkül futott. Tokióban tovább faragott a világrekordon, és döbbenetes előnnyel nyerte második aranyérmét. Bikila ott volt Mexikóban is, ám térdsérülés miatt a verseny feladására kényszerült. Az aranyérmet végül honfitársa Mamo Wolde nyerte. Ezt az érát egyébként a hosszútávfutást megváltoztató korszakként tartják számon. 
A '70-es évek két legnagyobb egyéniségének az amerikai Frank Shortert és Kelet-német Waldemar Cierpinskit tartották. Az utolsó amerikai bajnok 1972-ben diadalmaskodott, majd Montrealban nagy csatában kapott ki NDK-beli riválisától. Shorter a mai napig állítja, hogy ellenfele doppingolt. Csatájuk második fejezete, a moszkvai bojkott miatt elmaradt, így Cieprinski nyerni tudta második olimpiáját is. A sporttörténészek biztosak benne, hogyha az NDK indul Los Angelesben, akkor meg tudta volna védeni a címét. Távollétében a portugál Carlos Lopez olimpiai rekorddal diadalmaskodott. Olaszország első aranyérmét Gelindo Bordin szerezte 1988-ban. 
Az olimpiai maratonok legmeglepőbb győzelmét a koreai Hwang Young-cho aratta Barcelonában. A futónak korábban semmilyen jelentősebb eredménye nem volt, a körülmények azonban rendkívül kedvezően alakultak számára, és aratott egy legendás diadalt. 4 évvel később hasonlóan meglepő diadalt aratott a Dél Afrikai Josia Thugwane is. 2000-ben a versenyszám legfiatalabb bajnokaként az etióp Gezahegne Abera nyerte az aranyérmet. Sydney bajnoka elődeitől eltérően nem tűnt el a süllyesztőben, és 1 évvel később világbajnoki címet szerzett. 
Athénban a brazil Limának kellett volna nyerni az aranyérmet, ám az idei olimpián a lángot meggyújtó sportolót egy vallási fanatikus feltartotta. A versenyző végül bronzérmes lett, az aranyérmet viszont a Budapesti Európa bajnokságon is diadalmaskodó Stefano Baldini szerezte meg. Pekingben a kenyai Samuel Wanjiru olimpiai rekorddal győzött. A fiatal futó 3 évvel később öngyilkos lett. A legutóbbi olimpián az idén is esélyesnek számító Stephan Kiprotich ért célba elsőként.
A maratoni futás bajnokairól, a könyvtárunkban is megtalálható Magyar Sportlexikonban olvashatnak.
